Nádasdy Fanni énekes, énektanár, és a Hangjáték projektvezetője. A zene számára alapvető adottság, amit másokkal is szívesen megoszt tanárként, a színpadon, a Hangjáték keretein belül. Mennyire van távol a profi és amatőr zenészek világa, mi könnyítheti az átjárást? A stressz gátló erejéről és a gyakorlás fontosságáról beszél több év pedagógiai és énekesi tapasztalat távlatából.
Ezt a beszélgetést te kezdeményezted, mi az, amit még nem mondtunk el a Hangjátékról?
Mindig arról beszélünk, hogy mennyire jó zenélni, milyen szuper kognitív hatásai vannak, ami mind igaz, de mégsem jelentkeznek tömegek a zeneiskolákba, zenei témájú programokra. Zenélni tényleg az egyik legjobb dolog a világon, de sok ember fejében nem ez jelenik meg. Van itt egy láthatatlan belépési küszöb, ami szerintem onnan eredeztethető, ahogyan az úgynevezett “készségtárgyakat” kezeljük az oktatásban. A mozgás, a rajz, a zene – ezeknek csak az örömről kéne szólniuk, ehelyett stresszhelyzetekbe hozzuk a gyerekeket, ami alapvetően meghatározza a későbbi felnőttek hozáállását. Emlékszel a tesiterror, énekterror hestegekre?
Fotó: Márföldi Eszter
Nincs teljesítmény stressz nélkül – ez biztos a zenére is igaz?
A zenetanulás egy folyamat, nagy ráébredésekkel: “eddig ezt így csináltam, de máshogy kéne”. Amíg ezek átidegződnek, az csomószor nettó bénázás, profi és amatőr szinten is. Amíg tanulja az ember, az sokszor nehézkes, de ez a tanulás része, és ebben lehet nagyon erős visszatartó erő a hibázástól való félelem, a stressz. A vizsgákkal, az olyan helyzetekkel, aminek “tétje van”, ráadásul nyilvánosan, a többiek előtt zajlanak, felesleges stresszt, blokkokat generálunk. Aki tanult zenét, ismeri a félévi, negyedévi vizsgák okozta – szerintem felesleges – rettegést. Biztos vagyok benne, hogy minden zenésznek van egy ilyen félelme, hogy ott áll a pódiumon, és félreüt, nem készült fel, stb. A kamasz tanítványaimnál, ahol életkori sajátosság a törékeny önértékelés, kifejezetten figyelek arra, hogy biztonságos közeget teremtsek számukra. Nem a Carnegie Hall-ban vagyunk, nem múlik semmi egy ilyen alkalmon. Erre egyébként magamat is emlékeztetem, lemezfelvételeknél. A felvétel is egy folyamat része, nem egy kimerevített, tökéletes pillanat.
A Hangjátékban már felbukkantak olyan művészek, mint Tóth Árpi és Philip Gyuri, akik megkérdőjelezik a komolyzenei szokásjogokat- te is kilógsz a sorból?
Elengedős tanár vagyok, tudatosan nem hagyom, hogy a kollégáim véleménye befolyásoljon, ezt elsősorban a vizsgák kapcsán kapott negatív megnyilvánulásokra értem. Én voltam benne a folyamatban, én tudom, honnan hová jutottunk el. Sokszor azt érzem, pedagógusként egymás munkáját is hátráltatjuk a tanítványok zenélését, és a tanári munkát érő negatív kritikákkal. Ezeket nagyon fontos feloldani a tanítványokkal, mindig átbeszélem velük, megerősítem őket. A gyakorlástól, az önreflexiótól mindig minden lehet jobb.
Ha már a gyakorlást említed, mennyire reális a Hangjáték programok ígérete, az instant zenélési élmény?
Ezeken a programokon a zenélés örömteli részéből lehet meríteni, elköteleződés nélkül. Miután ezek közösségben tartott foglalkozások, el is lehet bújni a hangok mögött, lehet hibázni, működik az a bizonyos megtartó erő. Ezeket az élményeket aztán otthon elő lehet venni, segíthet a gyakorlásnál, tehát az egyéni fejlődést is támogathatják. Hozzáteszem, a hagyományos paraszti kultúrában sem az egyéni teljesítmények csillogtatása, hanem a közösség életének kísérése volt a zene fő funkciója – a munkától a bulizásig. Persze voltak egyéni lehetőségek, mindig tudták, hogy ki a legjobb énekes, táncos a faluban, de nem volt ennek kiemelt jelentősége. Léteznek olyan egyéni műfajok is, mint például a keservesek, amelyeket sok esetben csak magának énekelt az ember – ma már mondhatnánk, terápiás jelleggel, például munka, vagy akár gyermek altatás közben. Nem véletlen ismerünk több altató szöveget, keserves dallamára.
Több fotón felbukkansz, amik a Hangjáték foglalkozásain készültek. Mit is csinálsz pontosan, mint projektvezető?
Egy pedagógiai helyzetben, egy egyéni énekórán, de egy Hangjáték foglalkozáson is egyaránt fontos a bizalmi légkör megteremtése, mert az igazi fejlődéshez, saját magunk meghaladásához elengedhetetlen a gátlásaink feloldása. Ez egy frusztráló környezetben nagyon nehéz lenne. Ezért is fontos számomra, hogy saját magam is részt vegyek az általunk szervezett programokon – anélkül persze, hogy felügyelőt játszanék – tartsam a kapcsolatot a foglalkozástartókkal és a résztvevőkkel egyaránt, mert így látom magam is, mi az, ami nagyon jól működik, és milyen finomhangolásra lenne még szükség. Kísérleti folyamat ez a projekt, és mi is igyekszünk reflektálni a tapasztalatokra. A programok összeállításában nagy szabadságot kaptam, de mindig egyeztetünk és együtt gondolkodunk a Hangjáték csapatával. Hamar rá kellett ébrednem hogy itt néha zárójelbe kell tennem a saját szakmai tapasztalataim, ízlésem, preferenciám, mert ennél sokkal nagyobb univerzumban kell gondolkodnom, és a saját meggyőződéseimet vagy megérzéseimet csak akkor helyezzem előtérbe, ha az a projekt szempontjából prosperáló.
Mit remélhet egy felnőtt amatőr, aki gyerekkori alapok nélkül kezd zenélni?
A felnőttkori tanulásnál a belső motivációk irányítanak, sokan úgy kezdenek bele, hogy egy adott számot akarnak megtanulni, ez pár hónap alatt sikerülhet – persze gyakorolni kell. Mások – nekem sok ilyen ismerősöm van – nem konkrét céllal vágnak bele, egyszerűen élvezik azt a teljesen másfajta figyelmet, a flow élményt, amit a zenélés nyújthat. A zenetanulás az egyik választható útja az önismeretnek, belső fókuszt eredményez – ebben hasonlít a jógára és a meditálásra – ez is lehet egy erős motiváció.
Szerinted miért érdemes belekezdeni?
A zenélő emberek nyitottabb érzékszervekkel léteznek a világban, a figyelem új szintjét tapasztalhatja meg, aki rendszeresen zenél. Ez segít kicsit árnyaltabban és nyitottabban, megértéssel közelíteni a minket körülvevő világhoz. A zenélés tényleg egy másfajta minőséget hoz az életünkbe, rengeteg gátlás alól fel tud szabadítani. Általa egy olyan eszköz birtokába jutunk, amellyel könnyebben tudunk kapcsolódni másokhoz és saját magunkhoz. És itt visszatérnék a beszélgetés elején fejtegetett gondolathoz: ezért borzasztóan nem mindegy, hogy szakemberként hogyan kötjük össze az embereket a zenével. Mert lehet a zenének ezer jó hatása a kognitív működésre, hiába hivatkozik rá számos cikk csodaszerként – ha egyszer nem megfelelően közvetítjük, netán még blokkoló élményeket is ragasztunk hozzá, nemhogy nem fog érvényesülni a számtalan előny, de még kárt is okozhat. Ha a zenével nem szárnyakat adunk, hanem súlyokat pakolunk az emberre, akkor az egésznek semmi értelme.
Tanárként mi az, amit a jelenlegi tudásod szerint kiemelnél a zenetanulás előnyei közül?
Az önreflexió, a nagyobb rálátás a saját folyamataidra, azt gondolom, ez a fejlődés kulcsa. Ehhez pedig kell a gyakorlás, az egyéni munka – megúszhatatlan. Imádom látni a tanítványaimon, amikor tudatosak lesznek. Persze ezt is egészséges szinten kell tartani, nem szabad túlszabályozni magunkat, csak észlelni kell. Tanárként szerintem a legfontosabb feladatunk, hogy támogassuk a tanítványt az egyéni folyamataiban, hogy ráirányítsuk a figyelmet az erősségekre és a fejlesztendő területekre. Ha ez sikerül, megszületik egy belső hang, ami kíséri őt akkor is, ha én nem lehetek mellette: otthon gyakorláskor, vagy akár fenn a színpadon.
